EGY PROVENCE-I NYARALÁS TÖRTÉNETE 5. RÉSZ

 

Mielőtt Franciaországba utaztunk, egy barátunktól kértünk tanácsot, hogy milyen helyeket volna érdemes megnézni. Ő egy hónappal előttünk járt azon a vidéken rokonlátogatóban. Azt ajánlotta, hogy látogassunk meg feltétlenül egy Saint Rémy de Provence nevű városkát, ahol minden szerdán vásár van.

Megfogadtuk a tanácsát, úgyhogy a szerdai napot itt indítottuk. El kell mondanom, hogy igazán megérte. St. Rémy kedves történelmi kisváros Orange-tól kb 40 km-re délre.

 

 

Itt tudtuk meg, hogy a város leghíresebb szülötte Nostradamus, eredeti nevén Michel de Nostredame. Itt született Saint Rémy-ben 1503. december 14. – én. Ő a francia reneszánsz neves alakja volt, IX. Károly francia király udvari orvosa, képzett csillagász, asztrológus, misztikus és jós. Kortársai körében nemcsak pestisdoktorként, hanem látnokként is ismert volt. Ez utóbbi tevékenysége alapozta meg máig tartó hírnevét. Mi jószerével csak erről ismerjük. Az elmúlt évtizedekben igen sokat foglalkoztak az emberiség jövőjére vonatkozó jóslataival. Ez az a tábla, amely azt hirdeti, hogy itt található Nostradamus szülőháza:

 

 

A város nevezetessége még a Saint Paul de Mausole kolostor, melyet a XIX században elmegyógyintézetté alakítottak át. Híres lakója volt Van Gogh. A kolostor felé vezető út mindkét oldalán Van Gogh festmények reprodukciói, és rövid ismertetésük vezeti a látogatókat.

De ezen a napon mi nem a nevezetességekkel foglalkoztunk, csakis a vásárral. Már parkolót is nehéz volt találni, de ismét figyeltek ránk „odafentről”, hogy nyugis és biztonságos helyet találjunk. Mindenhonnan a város központja felé igyekvő emberekkel találkoztunk, és ahogy megláttuk központban hömpölygő emberáradatot, a színes sátrakat, minket is magával ragadott a forgatag. A főtéren, és az abból nyíló minden szűk utcácskában, és belőle nyíló kis tereken kígyóztak a sátrak, alatta az árusok kínálták csodásabbnál csodásabb portékáikat.


Helyi specialitásokat:

tapenade-ot, ami nem más, mint olívabogyóból készült pástétom, sokféle ízesítéssel. Különféle olívaolajakat. Olivafából készült vágódeszkát, amit sajtok tálalására ajánlanak. Csodás édes mézeket, köztük levendula mézet. Helyi gyümölcsökből készült különleges lekvárokat. Egyet vásároltunk is, egy isteni, pikáns levendulás narancslekvárt. Érett illatú házi sajtok, szalámik, sonkák és egyéb füstöltáruk, édességek, aszalt gyümölcsök sorakoztak másutt. De hegyekben árulták a levendulából készült kozmetikai termékeket, szappanokat olajokat. Aztán másutt a helyi provence-i motívumokkal díszített szőttesekben, konyhai felszerelésekben gyönyörködhettünk. Fel sem lehet sorolni mennyi étvágygerjesztő és szemet gyönyörködtető áru sorakozott mindenfelé, amerre néztünk..

Ja azt majdnem elfelejtettem mondani, hogy mindenütt lehetett kóstolni, szagolni, kipróbálni a kínált portékát .

Álljanak itt a képek ízelítőül.


Mikor már nem éreztük a lábunkat és a sok kóstoló után meg is szomjaztunk, beültünk a főtéren egy kellemes kis vendéglőbe.

Ittunk, megkóstoltuk a vásárolt pástétomot, mindeközben egy négytagú vándorzenekar gondoskodott a szórakoztatásunkról. Majd a show befejeztével végigkalapozták a környéket. Nagyon jól mulattunk. Mikor kellően feltöltődtünk, hogy elinduljunk következő úti célunkhoz, kértük a számlát. Fiatal , úgy húsz év körüli pincérnő jött és mondta az összeget. Mondtam a többieknek, hogy tizennégy euró. Megszólalt a lány: -Igen tizennégy. Hát néztünk nagy kerek szemekkel. Látta is, hogy meg vagyunk lepődve, így aztán folytatta: -Nekem apukám magyar.

Ő az:

Na mennyi esélye van ennek, ugye?

Elköszöntünk és elindultunk vissza az autóhoz. A sátrak közül kilépve megütötte a fülünket egy jellegzetes hang. A francia sanzon hangja. És már láttuk is, ahogy az úton egy kalapos hosszú ruhás nő áll egy mikrofonnal gyönyörűen énekel. Nézzétek és hallgassátok:

 

 

 

Miután kigyönyörködtük magunkat folytattuk utunkat.

A következő uticél: Les Baux de Provence, azaz Baux vára.

Az oda vezető út hatalmas sziklák között vezetett:

Les Baux középkori romvárosa az Alpilles hegyvonulatának déli oldalán húzódik. A település közelében fedezték fel 1822-ben azt az ércet – a bauxitot −, amely erről a helyről kapta a nevét. Ismét okosabbak lettünk egy kicsit.

Egy kopár, 900 méter hosszú, sziklás kiszögellésen, 280 méter magasan található az erőddel koronázott középkori város, amely egykoron a trubadúr költészet központja volt, amely egy kiemelkedő főúri udvartartás részét képezte.

Elődeink minden bizonnyal már a történelem előtti időkben megtelepedtek itt, biztos nyomok a vaskortól utalnak erre, de a középkorban jutott Les Baux jelentősége a csúcspontjára. A 10. század végére egy hatalmas feudális dinasztia ellenőrizte innen a környéket. 100 évvel később a dél-francia területek legjelentősebb családjaként 79 községet és várost uraltak. Les Baux urai a családfájukat a bibliai három királyok egyikétől, Baltazártól eredeztették, erre utal a címerükön a 16 ezüstsugárral ábrázolt betlehemi csillag. (Provence földjén egyébként számtalan bibliai személy fordult meg a hiedelmek szerint.) Az Anjouk, a marseille-i márkik és Orange hercegei között mindig akadt valaki Les Baux urai közül. A település hírét azonban mégsem e dinasztia féktelen, háborúkban és árulásokban gazdag története határozta meg. Ezekkel a harcias hercegekkel együtt éltek a trubadúrok, a feudális társadalomból kiemelkedő új költészet képviselői. A kor legkiemelkedőbb trubadúrjaitaláltak e falak között védelemre és menedékre. A leghíresebb és legcsábítóbb szerelmi udvar („Cours d’amour”) működött Les Baux-ban ebben az időben. Aztán persze ez a világ is véget ért. A XV. században kihalt a dinasztia és egyszerű bárósággá vált a terület, majd Provence-szal együtt a francia királyság része lett. 1528-ban még egy rövid fénykort élt meg Anne de Montmorency uralma alatt, majd a hugenották veszélyes fellegvára lett. 1632-ben XIII. Lajos király romboltatta le falait, hogy ne kelljen tartania ellenállásától.

Azt beszélik, hogy lidércek és boszorkányok laknak e falak között.

A város látványosságait két részre oszthatjuk: a még lakott városrészben festők, iparművészek műhelyeit, műtermeit találjuk. A Holt városban (Ville morte) várnak ránk a jelentősebb élmények, hangulatok: a XII. századi Saint-Vincent templom kecses harangtornya nevét (Lanterne des Morts– Halottak tornya) onnan kapta, hogy amikor a középkorban meghalt egy jelentős polgára a városnak, lángot gyújtottak itt az emlékére. Karácsony éjszakáján egy különös és megható szertartás zajlik e falak között; a „pásztorok miséje”. A jelenlegi Városháza (Hotel de Manville) 16. századi homlokzata mögött a Modern művészet múzeuma kapott még helyet. Fentről Provence egyik legszebb panorámája nyílik, tiszta időben egészen a tengerig ellátni. A középületek, templomok mellett természetesen érdemes bolyongani a település ódon utcáin, gyönyörködve egy-egy festői részlet, ablak- vagy ajtónyílás hangulatában, egyediségében, szépségében.

Baux már messziről is különleges és fantasztikus látványt nyújtott.

Sajnos a fénykép nem adja vissza a valóságot. Első nekifutásra nem találtunk Baux-ban parkolóhelyet. Viszont föl a hegyre messziről gyalogolni nem volt kedvünk, mert igazi nyári kánikulai nap volt. De találtunk egy gyönyörű vendéglőt a vár közelében és az udvarán akadt még parkolóhely. Lesz, ami lesz , gondoltuk és beálltunk. De azért, hogy ne érje véletlenül sem szó a ház elejét, elhatároztuk, hogy fogyasztunk valamit. Leültünk a gyönyörű belső udvaron. Fény és árnyék, kő és fák, színes virágok…. Hihetetlen hatása volt a látványnak mindannyiunkra.


És itt is beigazolódott, hogy az itteniek milyen nyugisan, lassan élnek. A gazda egy asztaltársasággal beszélgetett, ezért ránk sem hederített. Néhány perc múlva eluntuk, s jó magyar szokás szerint szóltam, hogy szeretnénk rendelni. Odapillantott, majd folytatta tovább a beszélgetést. Aztán egyszer csak befejezte és jött mosolyogva, hogy mit parancsolunk. Nem jutott eszembe a pohár franciául, úgyhogy kértem 3 “bögre” rosé-t. Elkezdett nevetni, majd kijavított hogy nem bögre, hanem pohár. Aztán kihozta, amit rendeltünk. És kaptunk egy kis tálka olivabogyót is, hogy csipegessük el a borhoz. Ismét egy csodás hely, elücsörögtünk volna ott órákig, ha nem hívogat bennünket a vár és a város a hihetetlen látványával.

Rengeteg turista nézelődött a kőfalak között. Szűk utcák kígyóztak fölfelé a hegyre és minden beszögellésben és épületben üzletek, kiállítások, múzeumok várták a látogatókat.


Órákat sétáltunk nézelődtünk. A vár legfelső szintjére belépőt kellett venni, ami 7 euró volt, fejenként. Végül úgy döntöttünk, hogy erre már nem adunk pénzt, hiszen sok újdonságot valószínűleg már nem nyújt az eddig látottakhoz képest, a kilátás pedig már innen is gyönyörű volt.

És persze várt még ránk a mai napra betervezett 3. állomás, a csodás város Avignon.

Úgyhogy visszasétáltunk az autóhoz és tovább indultunk.

Azt mondják, hogy Avignon Provance koronája . A pápák “Avignon-i fogság”-ának színhelye. Nos, e fogság eredménye a monumentális Pápák palotája a Palais des papes. Az avignoni pápai palota a legnagyobb középkori gótikus épület.A pápai székhely, amely egyidejűleg erődként és palotaként is szolgált, a nyugati kereszténység szimbóluma lett.A palotában hat konklávét tartottak,pápák és ellenpápák rezidenciája volt. Avignon a 14. században hét évtizeden át 1309-1377-ig működött a pápák városaként. Ez az időszak páratlan virágzást hozott a településnek.

A palota két részből áll, az egyszerűbb Régi palotából és a díszesebb, gótikus Új palotából. A hatalmas belső udvarban ma színielőadásokat tartanak. Az erődítményszerű épületben annak idején önellátásra rendezkedtek be. Külön érdekessége a konyha, a kincseskamrában pedig még pénzérmét is vertek. A kerengő fölött emelkedő tetőfolyosóról szép látvány nyílik a városra. Rengeteg érdekesség látható benne, kitűnő történelmi összefoglalóval a pápák uralkodásáról és számos tárgyi emlékkel. Vastag falak, hatalmas termek, gótikus faragványok, eredeti falfestmények, kandallókstb. A palota után az óvárosban élmény bolyongani – az egész óvárost vastag falak veszik körül kapukkal,így könnyebb tájékozódni. Avignon történelmi belvárosát méltán nyilvánították a világörökség részévé 1995-ben.

Már az Avignonba induláskor éreztük, hogy kicsit túlvállaltuk magunkat aznapra, de semmiképpen nem akartuk kihagyni, inkább a lábunk kopjon el, minthogy a legszebb látnivalók kimaradjanak. A külvárosban parkoltunk, ezért jó hosszú gyaloglással jutottunk el a palotáig. De megérte. Igazán monumentális látvány fogadott bennünket.

És persze rengeteg turista mindenütt. Megvettük a belépőt ( ami itt sem volt olcsó mulatság). Itt nincs idegenvezetés, hanem audioguide-et kap mindenki, és meghallgathatod minden helyiség, minden szobor, minden alkotás történetét. Csakhogy magyar nyelven nem tartalmazza, úgyhogy végül az angolt választottuk. Rendkívül tömény az amit végig lehet hallgatni, úgyhogy már a fáradtság miatt is átugrottunk részeket. Így is lenyűgöző volt, amit láttunk.

 

Egyetlen hiányérzetünk volt. Sehol nem maradt meg a berendezés, mert az elmúlt századokban mindent széthordtak.

A palotából kijőve a következő látványosság aPont d’Avignon, azaz az avignoni híd, valódi nevén Pont Saint-Bénézet. Ez a legismertebb híd az országban. A Rhone folyót ívelné át, de valójában csak egy fél híd, mert annyiszor vitte el az áradat, hogy a XVII. században – miután egy áradás elsodorta a nagyobbik részét, de a városhoz közelebb eső fele megmaradt – már nem építették újra.A híd eredetileg áthidalta a Rhône folyót, Avignon és Villeneuve-les-Avignon között. A híd szerkezetét Saint Bénézet, egy helyi pásztorfiú tervezte, akinek a legenda szerint megparancsolták az angyalok, hogy építsen egy hidat a folyón keresztül. Bár először kigúnyolták, végül bizonyította az isteni sugallatát azáltal, hogy csodálatosan megépítette a hidat. Munkájában befolyásos és gazdag támogatók segítették. Eredeti hosszát 1171 és 1185 között építették (900 m). Halála után Saint Bénézet-t a saját hídján temették el egy kicsi kápolnában. Az árvizek miatt elszenvedett beomlások miatt sokszor újjá kellett építeni a hidat. Később ez egyre inkább veszélyessé vált, főként a pótlóanyagok rosszabb minősége miatt. A hidat végül használhatatlanná tette egy 1668-as katasztrofális árvíz, ami sok mindent sodort el, többek közt a hídszerkezetet egy részét is. Ezt követően több kísérletet nem tettek arra, hogy megjavítsák. Azóta a 22 ívből már csak négy áll.


Rajongtak a hídért a Rhône hajósai is. A híd védőszentje Szent Miklós volt. Kezdetben magán a hídon imádkoztak a szent kápolnájában (ahol Saint Bénézet testét is eltemették ), de ez a híd növekvő rongálódásához vezetett. Végül egy új kápolnát építettek a 18. században a szárazföldön, a híd lábánál. A hídnak, mint folyami kereszteződésnek nagy stratégiai fontossága volt Lyon és a Földközi tenger között. Aki nem tudja, hogy ez a híd, csak fél híd, annak bizony csalódásban lesz része, mint ahogy a barátnőmnek is. Érdemes lett volna még sétálgatni a városban, megnézni még a várfalat és más nevezetességeket, de nekünk már nem volt erőnk hozzá. Több figyelmet érdemelt volna tőlünk ez a csodás város, de nem ment több. Még a cipő is feltörte a lábam, jelezve, hogy mára már ennyi elég lesz. Úgyhogy még gyönyörködve a belvárosban,


az egymást érő vendéglőkben, a hatalmas fákban, a gyönyörű ódon épületekben, visszaballagtunk az autóhoz, és elindultunk Orange-ba, a bázisra, hogy megvacsorázzunk, igyunk egy kis helyi ízletes bort, és persze kipihenjük magunkat. Azért, hogy másnap felfrissülve és erővel telve vethessük bele magunkat  a borkóstolás gyönyöreibe, és még sok kalandba.

 

 

3 hozzászólás itt:

  1. szépségszalon szerint:

    szépségszalon…

    [...]EGY PROVENCE-I NYARALÁS TÖRTÉNETE 5. RÉSZ – Harmónia lélek-klinika[...]…

  2. Karolin, Bremen Farge…

    [...]EGY PROVENCE-I NYARALÁS TÖRTÉNETE 5. RÉSZ – Harmónia lélek-klinika[...]…

  3. Kövér E. szerint:

    Becsukom a szemem és látom a vásári forgatagot, hallom a sanzon hangját, érzem a számban a bor zamatát. Csodás!

Szólj hozzá

Be kell jelentkezned hozzászólás beküldéséhez.

See also: